Varjasi Tamás képzőművésszel, iparművésszel készítettünk interjút, amelynek egy részlete itt olvasható. Mesélne a gyerekkoráról? Édesapja zenével foglalkozott és az ő révén került először kapcsolatba a művészettel?
Apám kántortanító volt. A kántortanító abban az időben adta az igét és énekelt kegyetlenül. Ő egy kis faluban, Kustányban, Kustánhegyen és Kőszegen tevékenykedett, és amikor jött a felszabadulás, hál istennek megúszott mindenféle deportálást és felkerült Budapestre és az Állami Népi Együtteshez került és ott igazgató lett. Nagyon jó szakember volt. Zenélt. Énekelt. Nagyon jó kommunikatív ember volt, egyetemet végzett irodalomból. Rendkívül jó ember volt. Tőle sok mindent tanultam, emberséget, becsületet, sportszerűséget, sok mindent. Én gimnázium első két évében kezdtem el zenélni, mindig azt kérdezte: „Ismered a kottát?” Mondtam, hogy nem, Azt mondta, a nélkül nem lehet játszani. Én mondtam, hogy ismerem azt a pár harmóniát, ami nekem kell, ez a Beatles-korszak volt, 1964-ben, akkor jártam gimnáziumba. Meg voltam elégedve azzal, hogy ismertem azt a pár harmóniát, ami nekem kellett, fiatal voltam, gondoltam, majd odamegyünk és játszunk és minden, ami belefér... Volt egy függöny és a függöny mögött volt körülbelül harminc néprádió, akkor még nem volt erősítő. A telefonból kiloptuk a mikrofont és abból csináltunk előerősítőt, összekötözgettük és így szólalt meg a mi zenénk annak idején, ami már elképzelhetetlen. Óriási sikerek voltak, érettségi. Édesapám inkább a népzenével foglalkozott, a beat zenét ő nem nagyon érdekelte.
A kottaolvasásban az a lényeg, hogy hiába tanulsz meg kottát olvasni, ha nem folytatod, semmit sem ér, mint az angol nyelv tanulás, hiába tanulsz meg angolul, ha nem folytatod, nem használod, ha nincs meg az a lüktetés ami kell, akkor folyamatosan elfelejted, de ha újra belekerülsz egy olyan környezetbe, hogy használnod kell, akkor szépen lassan újra előjönnek azok a dolgok, amiket korábban megtanultál. Mai napig zenélek, nélküle meg sem tudnék lenni.
